Kőszeg Ferenc honlapja

A 2001. szeptember 11-i New York-i merénylet után a magyar rendvédelemnek is tennie kellett valamit a terrorizmus ellen. Pintér Sándor belügyminiszter elrendelte, hogy a Magyarországon tartózkodó afgán menedékkérőket, de velük együtt már elismert menekülteket is, a zárt táborrá alakított debreceni befogadó állomásra kell koncentrálni. Szeptember 23-án az egész országból Debrecenbe szállították az afgánokat. Közben azonban egyre nagyobb számban érkeztek a tálib uralom elől menekülők, a zsúfoltság elviselhetetlenné vált. Egy új befogadó állomás megnyitását Kalocsán a város lakossága megakadályozta. Tehetetlenségében a Belügy úgy járt el, mint tizennégy évvel később, a menekültválság idején. 2001. október első hetében a debreceni tábor kapuját ismét kinyitották, a terrorveszélyt jelentő afgánok pedig, huss, eltűntek, mintha itt se lettek volna.

Megállj, megállj, kutya Afganisztán!

A sok fényes tollú publicistával szemben egy olvasói levél írójának, dr. Gulyás Ferencnek (Népszabadság, 2001. szeptember 25.) jutott eszébe, hogy a New York-i merényletnek nem Pearl Harbor, hanem az 1914-es szarajevói gyilkosság az igazi analogonja. 1941 decemberében egy állam támadott meg egy másik államot, a támadást természetszerűen követte a visszacsapás, majd a négy évig tartó háború. Gavrilo Princip ellenben nem volt állam, nem is képviselt semmiféle államot, ahogy a New York-i terroristák sem. A megsértett nagyhatalom mégis mindkét esetben egy-egy államhoz intézett ultimátumot. Mindkét ultimátum teljesíthetetlen volt, mindkét elutasításra az az ultima ráció következett.

Az eseménytörténeti hasonlóság ezzel véget is ér. Ausztria-Magyarország négy év után elvesztette a néhány hetesre tervezett háborút. Ez Amerikával aligha fordulhat elő, bár az, hogy mit jelent a győzelem Afganisztán ellenében, és hogy a terroristák ellen indított háborúból nem lesz-e végeérhetetlen háború az iszlám világ ellen, azt ma még senki sem tudhatja. Érvényes viszont a hangulati analógia. Az egy éve még ijesztően megosztott amerikai társadalom eggyé olvadása a kínos szavazatszámlálási procedúra után beiktatott George W. Bush bűvöletében, a Ferenc Józsefet és Vilmos császárt körülömlő imádathullámot juttatja az ember eszébe, ha közép-európai. Ahogy hasonlatos a spontán megrendülés és gyász gyors átváltása gondosan megkoreografált hazafias giccsbe, amelynek a másik oldala az arab utasok leparancsolása a repülőgépről, egy turbános szikh benzinkútkezelő agyonlövése, és az intolerancia azokkal szemben, akik kivonják magukat az ünnepélyes közérzületből.

Kasza László egymás mellé helyezi Szaddám Huszeint, Csurkát és Susan Sontagot, mintha nem tudná, hogy Sontag mondanivalójának lényege a hatalmi gőg, az öntelt gazdagság bírálata, Csurkáé ellenben a megszállott, világeposszá fújt belbudai antiszemitizmus. Mindazonáltal Csurkát és Szaddámot sem helyezném egy dobozba. Csurka szörny eszméket hirdet, olykor gyilkosok prókátora, de nem tömeggyilkos, mint Szaddám. Az újságíró, aki egykor a demokratikus ellenzék müncheni szövetségeseként a szabadságjogokat védelmezte a holnap hullámhosszán az állam totális hatalmával szemben, egyszerre belátja, hogy biztonságunk érdekében vállalnunk kell szabadságjogaink megnyirbálását. Veszélyes tanács ez Amerikában is, ahol évtizedes slágereket tesz vélt „áthallások” miatt tiltólistára a paranoiás tökfejség, még veszélyesebb mifelénk, hisz itt eleve kisebb a szabadságjogok száma és csekélyebb a becsületük.

A hazai rendvédelmi szervek meg a kormányaik (vagy fordítva: a kormányok és a rendvédelmi szerveik – minden helyzetben megtalálják az ürügyet és a módszert, hogy kivételes intézkedésekkel „sikanirozzák” mindazokat, akik védtelenek velük szemben. A Sivatagi Vihar, azaz az Öböl-háború idején 1991-ben a repülőtéri ellenőrök elkobozták a táskarádiókból meg a diktafonokból az elemet. Az utasokra várók kint dideregtek a mínusz 10 fokos hidegben, de nem mehettek be a repülőtéri csarnokba, ahol a kommandósok átizzadták a golyóálló mellényt a 30 fokos hőségben. Most a Végtelen Igazság nevében rendelték el ugyanezt a biztonsági intézkedést. Igaz, most nem fagy, csak esik. Viszont az utazóknak három órával az indulás előtt meg kell érkezniük a repülőtérre. A Világgazdaság szeptember 25-iki számában megszólaló szakértő szerint ilyen várakozási időre nincs példa Nyugat-Európában. Az Öböl-háború idején Varsóban és Koppenhágában, most a merénylet után Szófiában voltam; mindkét esetben csak a budapesti repülőtér keltette azt a benyomást, mintha Európában is háború volna. 

A rendkívüli zaklatások első számú áldozatai mindig a külföldiek, főképp a szegény, a vízumköteles országokból érkező, vagy éppen színes bőrű külföldiek. Nem mintha a külföldiek úgy általában valóban fokozott veszélyt jelentenének. De a külföldieket sújtó intézkedésekkel elő lehet hívni az emberekből az ismeretlentől való félelmet, és nyomukban az egyébként békésen szunnyadó idegenellenes indulatokat. Pedig az idegenellenességet, mint a durbani konferencia címe is mutatta, minden mérvadó nemzetközi szervezet egy szinten kezeli a rasszizmussal.

A külföldiek közül a menekülők, a menedékkérők a legkiszolgáltatottabbak. Sorsukat néhány év óta Orbán Viktor nyilatkozatai alakítják – hol előnyükre, hol kárukra. 1998-99-ben százával tartották fogva a közösségi szállásokon a koszovói albánokat (s mellettük szép számmal vajdasági magyarokat is), akik a szerb milícia elől (illetve szerb hadseregbe való besorozás elől) menekültek Magyarországra. A NATO bombázások megkezdésekor Orbán Viktor azt találta mondani, hogy nálunk nem lesz menekültkvóta, aki menekül, azt be kell fogadni. Bár ez a szép mondat az adott kontextusban csak azt jelentette, hogy ellentétben az EU tagállamokkal és a többi tagjelölt állammal, mi nem veszünk át kvóta szerint menekülteket az albániai és macedóniai táborokból, a belügy észbekapott, hogy talán mégsem kellene börtönben tartani azokat, akiknek az emberi jogaiért szövetségeseink háborút viselnek. Így a jugoszláv menedékkérőkről egyszerre kiderült, hogy nem is jelentenek biztonsági kockázatot, és hirtelenjében szabadon engedték őket.

Most a múlt hét végén Orbán Viktor azt mondta, hogy meg kell erősíteni a menekülttáborok külső és belső biztonságát. Nosza, a határőrség megszállta az összes befogadó állomást, összegyűjtötte és végigmotozta az afgánokat (helyenként olyan durván, hogy a tábori szociális munkásoknak kellett figyelmeztetniük a katonákat, hogy a menedékkérők nem bűnözők), és elszállította őket a debreceni táborba, ahonnan a nem afgánokat előzőleg más táborokba szállították át. Szeptember 25-ikén délutánig 650 afgánt gyűjtöttek össze (koncentráltak!) a debreceni befogadó állomásra, a tábort határőrök vették körül, bent kutyás őrök, kimenni tilos. Az afgánok között vannak elismert menekültek is. Őket a genfi egyezmény és a hazai törvények értelmében szinte mindenben ugyanazok a jogok illetik meg, mint a befogadó ország állampolgárait. Mozgásszabadságuk ilyen korlátozásának nincs jogi alapja, Magyarországon nincs az alkotmány előírása szerint kihirdetett szükségállapot, és remélhetőleg nem is lesz.

A koncentrációs táborokba zárt amerikai japánok leszármazottai most követelnek kártérítést nagyszüleik méltatlan szenvedéseiért. A tálibok elől hozzánk menekült afgánok fogva tartása olyan, mintha Amerikában 1941-ben letartóztatták volna a Hitler elől védelmet kereső német zsidókat, például Albert Einsteint.

A 2001. év első nyolc hónapjában 2254 afgán kért menedékjogot Magyarországon, csupán augusztusban több mint ötszázan. Számuk a háborús fenyegetés és a pakisztáni határ lezárása következtében feltehetőleg napról napra nőni fog. Ebben a helyzetben a kormánynak a menedékjogi törvény szerint mérlegelnie kell, nem jött-e el az ideje, hogy határozatával ideiglenes menedéket adjon mindenkinek, aki a tálib rémuralom elől menekülve a védelmünket kéri. Az Antall-kormány 1991-ben, a jugoszláviai háború kezdetekor elszánta magát erre a lépésre, az Orbán-kormány a koszovói háború idején – az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának többször megismételt javaslata ellenére – elmulasztotta a döntést. Most kiköszörülhetné a csorbát. De aligha fogja megtenni, nem erre a srófra jár az esze. A szolidaritás – vagy ha jobban tetszik: a felebaráti szeretet – elnyűtt érték Kelet-Közép-Európában. 

Nem mindig volt így, legalábbis, ami a toleranciát illeti a külföldiekkel szemben. Anyai nagyszüleim orosz állampolgárként telepedtek le Magyarországon. Miközben Franciaországban koncentrációs táborba zárták az ellenséges országok ottrekedt állampolgárait (lásd Kuncz Aladár: Fekete kolostor), a nagyapám népszerű fogászként háborítatlanul élte át Szegeden az első világháborút. Még arra is volt módja, hogy Zimonyban, az akkori magyar-szerb határon találkozzon a Belgrádban élő bátyjával. Pedig ráadásul szocialista meggyőződésű politikai emigráns is volt, háborúellenes verseket írt, (egyiket közülük Juhász Gyula fordította magyarra), és később többször összeütközésbe került a kurzussal. Ennek ellenére nem utasították ki, hanem, igaz 18 év után, megkapta a magyar állampolgárságot. Aztán persze mindez véget ért. De azért a szörnyű végkifejlet nem semmisíti meg visszamenőleg azt a toleráns, liberális hagyományt, amely lehetővé tette, hogy Oroszországból elűzetvén itt telepedjen le. Még akkor sem, ha háború van most a nagyvilágban.

Ráadásul egyelőre nincs is háború.

Népszabadság, 2001. október 2.
8 511 karakter

„A tálib börtönök elől menekültünk, és Magyarországon kerültünk börtönbe” – írták az afgán menedékkérők a magyar kormánynak címzett levelükben.  A hangulat olyan feszült volt, hogy a biztonsági őrök nem merték megközelíteni a területet, ahol mintegy száz afgán menedékkérővel körülvéve a levelet fogalmaztuk. A növekvő zsúfoltság és a bezártság nyomán kialakult feszültséget a BÁH nem tudta kezelni, így október elején a befogadó állomást újra megnyitották. December elején a befogadó állomáson kevesebb afgán tartózkodott, mint a lezárás előtt, noha időközben ezer új kérelmező érkezett Magyarországra. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa jelentésében megállapította, hogy a BÁH intézkedése nyomán számos alkotmányos visszásság következett be. Bár időközben a Fidesz-kormányt MSZP-SZDSZ kormány váltotta fel, dr. Végh Zsuzsanna maradt a helyén, az afgánok viszont Nyugatra távoztak.